Retkes Máté

 

szobrász

 

A 2016-os tiszakécskei Új Alkotóműhely Művésztelepen tovább folytatom a Magyar Űrhajógyártó Vállalat (fiktív?) történetének kutatását. Űrhajózásunk múltjából már eddig is sok érdekes fejezetet mutathattam be, idén egy interaktív, szét- és összeszerelhető kerámia/acél szerkezetet szeretnék elkészíteni. Hidvégi Petrával együttműködve bizonyosan sikeres kutatómunkát tudhatok majd magam mögött, és remélem több kérdés merül majd fel, mint amennyit megválaszolunk.

Tervem vázlatosan a következő: olyan nagyméretű tárgyat akarok létrehozni, ami körbejárható, posztamensre vagy földre helyezhető, esetleg fellógatható (a mindenkori kiállítás helye és a /feltételezhetően/ szobor térbeli és formai követelményeinek megfelelően), és több, előre elkészített darabból (már-már önmagukban is műtárgyként azonosítható domborműből) szerelhető össze. Elképzelésem szerint ez a „projekt” akkor a legsikeresebb, ha nem csupán egy VALÓBAN jó szobor jön létre VALÓBAN jó domborművekből, hanem akár több, kisebb plasztika is összeépíthető a rendelkezésre álló elemekből.

A kísérlet célja – azon túl, hogy nagyon élvezni fogom (fogjuk?) a munkát, a tervezést, a szoborcsinálást – az, hogy körbejárkáljam a kérdést: mitől szobor egy szobor? Ez nagyon romantikus kérdés, lehet cizellálni, természetesen: ha összeszerelhető egy szobor, akkor pl. szállítás közben ugyanaz, vagy ugyanolyan szobor-e, bedobozolva, szétszedve, mint összeállított formájában egy kiállítótérben (ahova szállították, mondjuk)? Ha egy szobor nem összeszerelhető, hanem széttörik, akkor a darabjaiban (is) meg van mindaz az energia, ami az egészben (benne volt)?
 

Esetleg egy szobor darabjai MINDIG másféle energiát sugároznak (ha sugároznak egyáltalán), és: lehet-e ilyen módon gondolkodni szoborról („energia” és „teljesség” és „jelentés” stb)?

Ezek a gondolatok foglalkoztatnak, alapvetően ezen szeretnék gondolkodni; az is lehet, hogy egy vicc az egész. Az sem baj.