Tolvajnők naplója - színházi felvétel

Színházi előadás Jean Genet Cselédek és A tolvaj naplója című művei nyomán (2012), 100 perc


Szereplők-alkotók:

Hakstol Sára

Király Orsolya

Orosz Adél Barbara

Sirkó Eszter

Szücs Móni


Zene: Johann Sebastian Bach

Rendező: Formanek Csaba


A felvétel 2012. november 18-án készült a Malomudvar Színházi Műhelyben, Budapesten.

Kamera: Formanek István


Külső és belső világok között egyensúlyozva, önmaguk ideális tükörképét keresve, végzetes szeretetéhségükben figuráink egyszerre tartanak a kárhozatba és a megdicsőülés felé. Erőszak, erotika, titkos vágyak és tiszta tekintetek kusza hálózata szövi át ezt az olykor zavarba ejtően intim előadást.


Mindezt festői vizualitás és Bach gyönyörű kantátái emelik egy belső „síremlék” magaslatára. "Tudjuk, mik vagyunk, de nem tudjuk ám, mivé lehetünk" - mondja Ophélia a Hamletben, nem sokkal halála előtt. A mi "hőseink" vajon hová tartanak?


"A lábujjhegyen járás, a csend, a láthatatlanság, amelyre nappal is szükségünk van, a tapogatódzó kéz, amely szokatlanul komplikált és óvatos gesztusokat hajt végre a homályban - már az ajtókilincs egyszerû lenyomása is egy csomó olyan mozdulatot tesz szükségessé, amelyek fennen ragyognak, akárcsak egy ékszer csiszolt lapocskái - ha aranyat lelek, olyan, mintha én ástam volna ki: kontinenseket, óceáni szigeteket túrtam fel érte; négerek vesznek körül, mérgezett hegyû lándzsáikkal fenyegetik védtelen testem, de mûködni kezd az arany ereje, irtóztató erõ vág földhöz vagy emel a magasba, a lándzsák lehajlanak, a négerek felismernek és befogadnak a törzsbe -, az óvatosság, a suttogó hang, a hegyezett fül, cinkosunk láthatatlan és ideges jelenléte, legkisebb jeladásának a megértése, mindez összegyúr bennünket, összeprésel, olyan jelenlétgolyót fabrikál belõlünk, amelyet csak Guy szavai fejeznek ki igazán:


- Az ember érzi, hogy él.


Bennem a jelenlétnek ez a teljessége, mely hitem szerint szörnyû erejû bombával egyenlõ, végletes komolyságot és rendkívüliséget kölcsönöz a tettnek - vagyis az a betörés, amelyet épp végrehajtunk, mindig a legvégsõ, nem mintha nem kívánnánk többé betörni, mert ilyet nem gondol az ember, de ugyanez a koncentráció nem tud bekövetkezni még egyszer (soha többé az életben, mert ha tovább fokozódna, a túlvilágra kerülnénk általa) -, a tettnek ez a megismételhetetlensége, amely tudatos és magabiztos gesztusokban teljesedik ki (akárcsak a rózsa szirmai), amelyek törékenyek is, erõszakosak is, ugyanakkor a vallásos rítus értékével ruházzák fel a bûntettet. Gyakran elõfordul, hogy valakinek a tiszteletére ajánlom ezt."


(Jean Genet: A tolvaj naplója)

Featured Posts